Boszorkány és áldozat
Kálmán király I. törvénykönyve, 1100 körül
1701 februárjának egy vasárnapján, az akkori Szatmár megye egy kisvárosában, Mátészalkán, egy mai szemmel szörnyűnek látszó lincselés történt. A templomozásból kijött tömegben Dancs Mihálynét egy jobbágyember boszorkánysággal vádolta és azzal, hogy varázslással megölte a fiát. A tömegben szép számmal akadtak, akik hajlandóak voltak minden további vizsgálat nélkül az asszonyt megfogni és vízpróbára hurcolni. A középkori istenítéletek hagyományaként, a gonosszal való kapcsolat vádját, még a 18. század elején is, úgy bizonyítják, hogy a vádlott jobb kezét a bal lábához, bal kezét a jobb lábához kötik és folyóvízbe vetik. Ha tiszta a lélek, a test a víz színén marad, ha nem elsülyed, így a bebizonyosodó bűnösség rögtön el is nyeri büntetését. Dancs Mihályné ekkor, a februári Krasznában lelte halálát. A törvénytelen gyilkosság miatt a vármegye indított vizsgálatot, mi, a 21. század szatmári embere, tulajdonképpen az ekkor született tanú-vallatásokból értesülünk az esetről. A szemtanúk beszámolójából felfeslik az egész ügy háttere és előttünk áll egy alig ezres lélekszámú településen kibontakozó tömegpszichózis. Az ügy Szatmár, de Magyarország és Európa, bármelyik helységében megtörténhetett ekkor, a felvilágosodás századában. Ezért érdemes alaposabban szemügyre venni az esemény mögött álló mozgató okokat.
A nyugati kereszténység sajátossága az ördög és emberi szövetségesei ellen indított peres eljárás. Mig a kereszténység egészében a gonoszt tekintik a közösséget és az egyént ért csapások fő okának, az ellene való védekezés a keleti részen megarad a hiedelem/hit és intézményesen az egyház feladatának. Nyugaton is a középkor folyamán egyházi bíróságok tárgyalják a boszorkánysággal vádoltak ügyét – mivel az ördöggel szövetkeznek az eretnekség, a legfőbb bűn ellenük a vád. De ez később, leginkább a reformáció elterjedésével magyarázhatóan, a világi bíróság hatáskörébe megy át, mint a büntetőperek egy fajtája. Pusztán a hit kérdésén túlmenő, a gonosszal való szövetséget bűntettként kezelő európai modell a boszorkányokkal való elbánást – peres eljárás lefolytatása bizonyítással, ítélettel és annak végrehajtásával – a társadalom konfliktusainak egyik szabályzó mechanizmusává teszi. Ezért lehet a boszorkánypereket, pusztán a hiedelmekre vonatkozó forrásértékükön túl, izgalmas kordokumentumként kezelni. Egy-egy boszorkányper mindig az adott közösség értékrendszerére és a vádlott/áldozat közösségen belüli helyzetére vet fényt. Annyi bozpnyos, hogy a vádlot leggyakrabban a közösség hierarchiájának alján, mintegy kitaszítottként él: jövevény, özvegy, vagy csak nonkonformista életmódjával kiváltotta a közösség elitélő véleményét.
A boszorkányság vádja már korábban felmerült Mátészalkán, éppen néhány héttel a szóban forgó eset előtt zajlott egy idevaló asszony pere Nagykárolyban, akit varázslással, rontással és az ördöggel való szövetkezéssel – röviden boszorkánysággal – vádoltak. A vármegyei törvényszék a vádlottat bizonyításra vízpróbára ítélte, amelyet pont a lincselés napján hajtottak végre Mátészalkán. Az első – törvényes – vízpróba már lezajlott és a vádlott vízbefolytásával ért véget. A boszorkányság nyílvánvaló tényén felizgatott tömegben könnyen lábrakaphatott egy újabb vád. Annál is inkább, mivel a vízbefúlt vádlott a nagykárolyi tárgyalás során végzett kínvallatáskor, Dancs Mihálynét is boszorkányként nevezte meg. A vízbefúlás tehát, bűnösségén kívül vádját is bizonyította. A szikrát a „jobbágyember” hangos, vádaskodó kiabálása jelentette és az indulatok elszabadulnak. A józanabb hangok nem tudják feltartóztatni pszichózist: egy helybeli gazda és egy nemes ember is kezességet vállal Dancs Mihálynéért, de hiába. A pszihózis olyan erős, hogy maga a megvádolt öngyilkosságot is megkisérel félelmében: az egyik tanú azt vallja: „azt mongyák, maga ölte meg magát, marcoriumot ött, gombostőt is vettek ki szájábúl.” Ez utóbbi vallomást azonban már óvatosan kell kezelni: lehet, hogy a lincselő tömeg egy résztvevője, a maga és a tett mentségére, találta ki az öngyilkosság elkövetését. Minden esetre már akkor, a jelenlevők – és elkövetők – számára is nyilvánvaló volt tettük törvénytelensége. Az szükséges, de mellőzőtt eljárást, így utólag próbálták pótólni: vallomásokat vettek fel Dancs Mihályné boszorkányságáról. Természetesen az utólagos bizonyítást nem fogadta el a felettes hatóság, így került sor a körülmények pontos kivizsgálására.
Le kell szögezni, a kor embere számára a boszorkányság valódi, talán az egyik legsúlyosabb, bűntett volt, emiatt nem a vád ténye, hanem a megtorlás módja érdemel figyelmet. E gyors, tragikus és a 150 évvel későbbi vadnyugatra jellemző lincselés, a kisközösség megbomlott rendjét volt hivatva helyreállítani. Ugyan kisvárosi de életmódjában és gazdasági helyzetében – a lakosság túlnyomó része gazdálkodik – inkább falusias társadalom heves reakciója az együttélési szabályok merev norma-rendszerére, a társadalmi konfliktusok kezelésének agresszivitására vet fényt. A vadnyugattal ellentétben itt nem kell most kialakítani az együttélés szabályait és a természet legyőzésének napi kényszere sem indokolja a páratlan kegyetlenséget. Úgy tűnik a gonosz feltételezett léte, és ezeknek kontrolálhatatlan szövetségesei késztetik a közösséget az azonnali, mégpedig az általános törvényeket semmibevevő, fizikai megsemmisítésre. Minden közösségnek joga meghatározni a rossz, az oda nem tartozás fogalmát és ennek megfelelően eltávolítani tagja közül az oda nem illőeket. A boszorkányság egy ilyen vád, és a normák peremén, a helyi hierarchia alján élő személyekre hull, a közösség különös intoleranciájáról téve tanúbizonyságot. A modernizáció útján éppen elinduló társadalom, súlyos örökséget vesz ezzel a nyakába.
(A szóbanforgó eset történeti forrásait Kiss András dolgozta fel és ugyancsak az ő munkái nyomán mutatom be a boszorkányság és a boszorkány-üldözés történetét. Kiss András: A boszorkányság Szatmár vármegyei forrásairól. In: Más források, más értelmezések. Marosvásárhely: Mentor kiadó, 2003. 311–317 o.)
